egyszervolt

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy lány. Küllemét és jellemét tekintve a szó legnemesebb értelmében véve átlagos volt. Átlagos élettel és vágyálmokkal. Miután lefutotta a társadalmi elvárásoknak megfelelő kötelező köröket (érettségi, diploma, vőlegény, kis lakás, kutya) áldott állapotba került. Bár a királyfi inkább volt a barátja, mintsem a szerelme, boldogsággal töltötte el a tudat, hogy egy életet hord a szíve alatt. A kis Élet sokáig ugyanúgy viselkedett az édesanyja hasában, ahogy bármelyik másik egészséges magzat. Jele sem volt annak, hogy a lány boldogságát hamarosan tragédia fogja beárnyékolni.

Teltek-múltak a hónapok és a lánynak egyre szebb és kerekebb pocakja nőtt, amire elalvás előtt minden este boldogan tette a kezét. Sokat beszélgetett a benne cseperedő kisbabával. Rendszeresen megköszönte neki azt is, hogy vigyáz a testére és, hogy az érintésére mindig vidám ficánkolással válaszol.

Majdnem minden szépen alakult. Csak majdnem, mert időközben a királyfi megtalálta egy másik lányban a királylányt és hamar búcsút intett kettőjüknek.

A lány, bár megszenvedte a szakítást, mégis erős maradt, és tovább szőtte a terveket immáron már "csak" a kettejük közös életéről.

Már volt a gyermeknek neve, szobácskája, kiságya, játékai amikor egy napon minden visszafordíthatatlanul és fájdalmasan megváltozott.

Az események olyan hirtelen történtek, hogy a lány csak arra emlékszik, hogy a kórházban fekszik és együttérző tekintetek állják körül.

Az orvos olyan kíméletesen közölte vele a hírt, amennyire azt könyörületesen lehet közölni egy édesanyával, hogy meghalt a kisbabája.

A lány először nem fogta fel a hallottakat és miután tudatosult benne, hogy már nem reagál a kis pocaklakó kedves rugdalózással az érintésére, összeomlott.

A lány ezek után egy időre a szüleihez költözött, akik egy pillanatra sem hagyták magára, még akkor sem, amikor ő azt kérte. Gondoskodó szeretetükkel próbáltak segíteni a feldolgozni a történteket.

Pár hét elteltével, amikor a lánynak már sikerült elhitetnie a környezetével, hogy beletörődött a szomorúságába, magára hagyták.

A lány nem sokáig habozott: a szülei gyógyszereit vette be. Az öngyilkossági kísérlet kudarcba fulladt, mivel az édesanyja korábban ért haza a munkából, mint azt a lány gondolta.

Egy alapos gyomormosás után a pszichiátrián kötött ki, de nem sok időt töltött ott, mivel a szülei vállalták a felügyeletét.

Az elkövetkező hónapokban a lány erőre kapott és megígérte a szüleinek, hogy többet nem tesz ilyet: "mert nincs annál nagyobb büntetés egy szülő számára, mint az, ha elveszíti a gyermekét".

Aztán egy napon összecsomagolt és új városba költözött, új élet reményében. Hamar feltalálta magát az új környezetben és egyre több kedves ember is gyűlt köré.

Észrevette, hogy vannak az életben még szép dolgok, és ismét elkezdett emberek közé járni. Időközben a családja is megnyugodott, hiszen mindenki úgy gondolta, hogy túl van a nehezén.

"...és akkor az történt, hogy ültem az ágyon és valami furcsa magány kerített a hatalmába. Kétségbeesetten fogdostam a hasamat és közben sírva azt tudtam csak nyögni, hogy mozdulj meg, mozdulj meg...De nem mozdult. És akkor, olyan hosszú idő után belém hasított a fájdalom, hogy meghalt"

Ami ezek után történt, azt már csak inkább sejti, mintsem pontosan emlékszik rá a lány. Mivel egészségügyben dolgozott, így tartott otthon szikét. Azt mondta, hogy direkt úgy vágta meg magát, hogy "jobban fájjon, mint a hiánya".  Biztosra akart menni, ezért ismét gyógyszereket is bevett. Majd lefeküdt az ágyra és várta, hogy "végre vége legyen".

Mint utólag megtudta a szomszéd asszonynak köszönheti, hogy ismét életben maradt. Az asszonynak elfogyott otthon valamilyen fűszere és bekopogott a lányhoz. A bentről kiszűrődő zene hangja, és a gangon a falnak támasztott bicikli pedig azt súgta a nőnek, hogy valami nincs rendben.

"Egy nyarat töltöttem a zárt osztályon. Néha szeretnék visszaemlékezni, hogy milyen volt, de többet voltam leszedálva, mint magamnál. Furcsa képek maradtak meg. A kis dohányzó, aminek egy aprócska ablaka volt. Rácsos persze. És ott ültem a felhajthatós kuka fedelén és néztem a rácsot. Egy nagy rozsdadarab lógott le róla, és arra gondoltam, hogy le kéne szedni. De soha nem volt ahhoz erőm, hogy odamenjek és lepattintsam... Egy lány a szobában rendszeresen fejre állt. Az ágyában. Volt egy nagyon szép középkorú nő. Nem tudom mi volt vele, de mindig ugyanazt a könyvet olvasta. Amiben csak három lap volt. A többi ki volt tépve... Egyszer voltam csak rossz. Az ápolók kedvesen be akartak tessékelni éjjel az ágyamba, de én nem akartam aludni. Jött az orvos. Emlékszem a hangjára, ahogy azt mondta, hogy nagyon sajnálom, de ezt muszáj beadnom... Egy idő után már egyedül zuhanyozhattam. Aztán találtak nálam egy szemöldökcsipeszt, amit fogalmam sincsen, hogy honnan szereztem. Utána megint a nyakamon lógtak... Egyszer egy este egy vérben úszó férfit hoztak be. Az egész osztály az üvöltésétől zengett... De nem ezek a legborzalmasabb élményeim, hanem az, amikor ott álltak előttem az orvosok és hiába bizonygattam sírva, hogy de én normális vagyok, nekem nem kell itt lennem, csak mosolyogva néztek rám, amiben egyszerre keveredett az együttérzés a szánalommal..."

Az iskolakezdés időpontjával a lány is kikerült a rácsok mögül. Ennek már majdnem húsz éve. Azóta sem lett gyermeke, mert hosszú évek kellettek neki ahhoz, hogy ismét közel engedjen magához valakit. Gyermeke azóta sem született, mert a férjével megállapodtak abban, hogy ők nem vállalnak babát.

"Nem mondom, hogy csak ketten vagyunk, mert a gyermekemet igazán soha nem fogom tudni elengedni. Fel tudom idézni amit akkor éreztem, amikor boldogan ficánkolt bennem. Imádom ezt az érzést. És imádom a stigmát is, amit magamnak szereztem. A szüleim és a barátaim hiába nem mondják soha, tudom, hogy megmarad rajtam a bélyeg. Az öngyilkossági kísérlet és a zárt osztály bélyege. De ezt sem bánom. Mert ez is Hozzá köthető. És én mindent szeretek, ami Róla szól...

Egyszer egy orvos a zárt osztályon azt mondta nekem, hogy minden embernek tennie kéne a zártosztályon egy kis kitérőt. Utána mind magukkal, mind a többiekkel szemben sokkal elfogadóbbak lennének. Nem tudom, hogy valóban őszintén így gondolja-e vagy csak vigasztalni akart, hogy ne kudarcként fogadjam el azt a tényt, hogy alig 24évesen sikerült bejutnom a zártosztályra. Bárhogy is van, ez már hozzám tartozik. Ugyanúgy, ahogy a gyermekem".